Hiába tudjuk, hogy az élet velejárója a halál, mégis, mikor lesújt, egy családtagunkra, hozzátartozónkra, egy barátunkra, jó ismerősünkre, vagy éppen egy közismert személyre, Akit a médiákból sokan ismer(t)ünk, és ezért kicsit magunkéhoz közelinek is érezzük… megdöbbenünk, és “sokkolódunk”, mert azt hisszük, Ő halhatatlan, pedig nem, Ő is Ember! Van, kit csak akkor értékelünk igazán, ha már nincs közöttünk, még, ha tudunk is róla (számtalan példát lehetne mondani erre)… aztán a gyász mindent felülír, azonnal hírfolyamba kerül, sőt annak elejére is… felidézzük, anekdotázunk, nosztalgiázunk Róla… aztán az élet megy tovább, meg nem áll, és ez így van időtlen idők óta. Ezzel nem tudunk mit tenni, el kell fogadnunk, de minden halál egyúttal példát is mutat, példát arra, hogy, ami érték, ne feledjük. Aki azért született a Földre, hogy alkosson, bármilyen művészeti ágban, vagy tudományban, vagy bármiben, amiben másnak bármit is adhat, annak emlékét kötelessége az itt maradottaknak megbecsülni és illik ápolni. S miért? Mert, ha ezt nem tesszük, magunkat értékeljük le.
Usztics Mátyás sokoldalú művész és ember volt, a könnyedtől a komoly műfajig… s elhunytáig a Nemzeti Kamaraszínház alapító-igazgatója. Igaz, a maga módján politizált is, de ezt nem vetem össze művészetével, ezt az Ő magánügyének tekintem.
Hát, Isten Veled, Karády őrmester… többé már nem tudod mondani a Kisvárosban, Angyalbőrben, az olajbogyóknak… “mondom az uramnak, Tibi”…
Források:
Szia Gábor! A szinésztársadalom újra szegényebb lett !.Elment örökre…!Nagyon szépet és igazat írtál Usztics Mátyásról a nagybetűs SZINÉSZ-ről ..!
Mindenkit addig kell szeretni és tisztelni míg él !! Nyugodjon békében!
Köszönöm az egyetértést, Zsuzsa… s igen, még életében becsüljük meg értékeinket.